Ugrás a fő tartalomra

Bejegyzések

A háznak emberi érzései vannak.

Ahogy ülök a kádban térdtől kilógó lábakkal és nézem a nulladik órát a mosógép tetején heverő laptopról, egy másik fürdőszoba sírni kezd. Kinyúlok és leállítom a filmet, de csak másodikra megy. Olyan nagyon hallani akarom, hogy mi történik, mert ismeretlen érzéseket vélek felfedezni ebben a házban, amiről az első nyelvvizsga óta kötelezően azt kellene gondolnom, hogy idegen és egymással nem határos. Tényleg szipog valaki, aztán tölt egy pohár vizet, köhög, iszik és megszűnik az érzékelhető jelenlét. Tegnap elromlott a belépetőrendszer, a héten sokadszorra, és kilenc után csekély reménnyel ácsorogtam a bejárat előtt, mert a ház ilyenkor alszik, aztán valaki mégis meglátott a torz üveg mögül. Kérdezte, hogy miért nem engedtem be magam, én meg a valóság számára elemezhető részével magyaráztam a kulcstalanságot, szóval hogy elvesztette a család, pedig nyilván nem, kérdezte, hogy miért nem kérem el a szomszédaimtól, ide is egy alternatív-valóságosat válaszoltam, éspedig azt, hogy mindkettő
Legutóbbi bejegyzések

Működési terv

Az életem király. Van ösztöndíjam, egy zöld albérletem, amit én fizetek, és ahonnan reggelente az egész Kőszegi-hegység látszik, és a naplemente is, van egy galambszaros erkélye, de az attól még egy erkély, és egy időre az enyém, és a lakásom tiszta, legfeljebb a kukát kellene kivinnem, mert túl kicsit vásároltam, és mindig előbb telik be, mint hogy kiélvezhetném az üres kuka látványát, viszont ugye illik a búzafű-zöld falamhoz. Az ágyam puha és a takaróhuzatom olyan csíkos, amilyenje a svédeknek és a Szombathelyhez hasonlóan hideg helyen élő embereknek illik hogy legyen, tehát vékony kék és fehér. A konyhaszekrényemben egy bontatlan és egy bontott Amaretti, és jut hely más édességeknek is, sőt valószínűleg pénzem is lesz, hogy pótoljam, ha elfogyott. Van egy laptopom teleragasztva olyan matricákkal, amik csak a műanyagot fedik, az érdeklődési köreimet nem, viszont megbékéltem vele, hogy nem itt fejezzem ki önmagam. A nyáron azt hittem, hogy tönkre fog menni, de nem, én annyira szere

fogd meg ezt, amíg visszajövök

az erekció hatása a koncentrációra coming of age-stencil: aréna-előadó, a nézők hallgatók. CIRKUSZ calciduran F: tizenhét éve és négy hónapja voltam utoljára felhőtlenül boldog. prof: mit csinált tizenhét éve? calciduran F: öt éves voltam prof: öt évesen valóban felhőtlenek vagyunk calciduran F: vegye le a blúzát prof: mi az első emléke? calciduran F: elég jók a mellei. meg sem látszik prof: tehát a szoptatásra emlékszik? calciduran F: és ez tetszik? nem, anyám mellei laposak és nálunk klotyópapírral voltak betömve a kulcslyukak. prof: szereti az anyját? calciduran F: szeretem az anyámat? gondolom igen. maga szereti az anyját? prof: mindenki szereti az anyját calciduran F: miért? prof: endorfin calciduran F: a férfiakat szereti? prof: kérem, a hátsó sorból valaki lekapcsolná a reflektort? calciduran F: tehát a nőket szereti. nem baj, voltam már leszbikussal. prof: a férfiakat szeretem calciduran F: üssön meg prof: hol calciduran F: akár

Újszerű találgatások arra, hogy miért nem vagyok következetes

na szóval. egyszerűen megállapítható, hogy problémáim vannak. valóban, teljesen igaz, a problémáim jelentős része irracionális, esetenként személyiségemnek köszönhető, mivel hajlamos vagyok túlgondolni a dolgokat, vagy a dolgok hiányát. megállapítható továbbá az is, hogy a problémáim egy másik, szintén jelentős része szomorúan komoly, időnként csapongóan szuicid jellegű gondolatoktól kísért, amit olykor spirálhoz szoktam hasonlítani, vagy olajfúrótoronyhoz, mert csak felülök a fúrófej spiráljára és sikoltozva csúszom lejjebb. kétségtelen, hogy az előbbi két megállapítás ellenére élek, futkorászom és esek-kelek, tehát a spirálos sikítások valahogy soha nem értek el a föld középpontjába, a tudattalanság bomlasztó utolsó forró magjáig. igaz tehát, hogy minden csúszás megállt egy ponton, és ha nem is tért vissza a megnyugtató felszínre, jó erősen megkapaszkodott és nem csúszott tovább. huszonegy éves vagyok. az első emlékeim egy átlátszó kék fürdőhabos üvegről szólnak, amiben

egy jó hosszú utazás

csapdába esve dühöngenék, magamat ölelve gurulnék tehetetlenül a nedves sötétben, nyöszörögnék, de nyílik a program, enyém a szó lehanyatlanak ezek a béna kezeim a poros billentyűzetre és csak találomra esnek ujjak betűkre amikor sokat iszom a sörből és tudom, hogy nem fér el az apró testemben egy részegségnyi, de hányni tudnék futok magam mellett a perintparton, rémülten nézem magam a korlátok mögül, nehéz is vagyok és impresszionista, mosódott tükörkép-homlokom hullámzó régmúlt hajakkal suhan hangtalan csodák palotája vagyok a sárga menekülésben magam elől és a mókusok elől, kérdeznek tőlem, de én csak szállok a betonon, nem gondolok megoldásra elönt a regényes időtlenség a híd és a büfé között hogy újra hánynom kell szépiavárost és rációt találnék, kitalálnék hosszú léteket, másokét és ami már látható, ha leszállnék és megkapaszkodnék gyökerekben homályosan fekvő bozótsziget sodortatja magát, a rózsaszín műláb vagyok beágyazódva erősen arcirányban és nem m

egetverő idő

Anna Gavalda Együtt lehetnénk című könyvében sokmindent megtaláltam, amit a könyvekben keresni szoktam. Elveszi az időt az olvasás, megáll az élet, nem eszek, nem alszom, fáradhatatlanná tesz, ha úgy érzem, általa valami olyasmit szerzek meg, ami sehogy máshogy nem csattanhatott volna össze az univerzumommal. Néha elmosódnak a szemem előtt a sorok, és tényleg, őszintén ez nem a könnyek miatt van így, hanem mert szokott, néha nehéz fókuszálnom, de hajnalban, amikor még mindig világít a képernyő, beteg is vagyok és euforikus az egyetlen pisszenés és mozdulás nélkül az ágyamban, odafent az agyamban átélt élményektől nem találom a sorokat. Őrülten fontos ilyenkor, hogy megkérdezzem magamtól, nem lenne-e jobb aludni, de ha igazán őszinte akarok lenni magamhoz, tudatomnál vagyok, nincs szükségem arra az alvásra, és szükségem van arra, amit egy fura francia történet adhat nekem. Meg sem kérdezem a fontos kérdést, hanem csak száguldozom tovább, vagy kapaszkodom, ahogy sikerül, és élem valaki

horror vacui

Félek az üresség hiányától amikor nincsen több izgalmas, sötét, dolgokat rejtő szeglet, nincs a takaró alatt elveszett sóhaj, mert minden kiderül délre, és ami sötét, az nem üres hanem mocskos, és legyőzöm azt is, amitől a félelem fél, hogy talán ráesek a világ széléről történő zuhanásban Már a zuhanás sem a régi, mindent tudok róla kibe kapcsolom magam az ejtőzésből, tudatos álom ér nappal a nagyelőadóban, mert éjjel, amikor jönni akart el voltam foglalva egy sokkal fontosabb háromkredites ébrenléttel Felzúg a tömött szivacs hogy akar engem, hirtelen magamra lépek a sötétben, azt hiszem patkány talán tévedek, de kihalt a pálya már, és a nagyon messzire elhallatszó sikolyom önmagát üldözi a két törött tükör között, amikben régen sokszor rajzoltam magam hátulról.